DAN CULCER - Az árnyék (Egy amatőr fényképész vége)

DAN CULCER
Az árnyék
(Egy amatőr fényképész vége)

Valamikor vásároltam egy fényképezőgépet; se túl drágát, se túlságosan jót, épp egyamatőrnek valót. Szentül hittem, hogy eljött az ideje megőriznem barátaim képét, azokét a helyekét, amiken megfordultam, s nem voltam biztos benne, viszontlátom-e még valaha őket; a saját arcomat, amelyen még nincsenek ott az öregedés jelei, apám tekintetét, egy megrepedt falat, a fertály kölkeinek járdára firkantott krétarajzait, egy kizárólag csak két napig vetített film előadásaira jegyet óhajtók tülekedő sorban állását, egy újszülöttet, anyám kezét, végül pár olyan dolgot, melyek életem sajátos jelzései lehetnének.

Azóta több millió felvételem gyűlt össze, lassanként le kellett mondanom minden más foglalatosságról, pénzemet papírra, filmre, és a kép előhívásához, rögzítéséhez szükséges vegyszerekre költöttem. Azt reméltem, a fényrajzolta papír tartósabb lesz a becserkészett tájaknál, az általam engedélyük nélkül lefényképezett ismeretlen embereknél; úgy véltem, szolgálatot teszek nekik azzal, hogy átmentem őket, és mert az egész világot - mindent, mindent - le akartam fényképezni, és tehetetlenségem, túlságosan rövid életem falába ütköztem. Már az alvással elvesztegetett idő és az állásom ban eltöltött órák gondolata miatt is szenvedtem, mert olyasmit voltam kénytelen végezni, ami egyáltalán nem érdekelt, s mindenről kész voltam lemondani: nem alszom, csak a magam dolgát végzem, kószálok a szüntelenül készenlétben álló gépemmel, városokban bolyongok, tehervonatokon utazgatok, hegyeket, falvakat járok, keresztutaknál lézengek, azok kegyelméből élek, akik azt hiszik, vándorfényképész vagyok. De mindannyiszor hazatérek, mert szükségem van egy sötétkamrára, ahol csöndben és lóhalálában előhívhatom a több száz méternyi filmszalagot.

Minden utamba akadótól családi fényképeket koldultam össze, az elfeledett ősök körvonalait. Jókora csoportképek gyűltek össze, amelyeken évfolyamok, népgyűlések résztvevői, rokonság, barátok, gyermekek, unokák feszítettek, egy-egy iskolai kirándulás és vakáció emlékei, esküvői népség zsúfolódtak össze. Gyűjtöttem a milícia nyilvántartó kartotékjaira szánt igazolványképeket, amelyeken mindenki hasonlít mindenkire az egyenruha alatt, ahol a ruhák idegenül fityegnek a közönséges testen, hogy pár részlet erejéig valamennyire egyéniek legyenek, és e régi képeken látható sárgás vagy barnás, kemény kartonra ragasztott felvételeken található arcok aprók, elveszőek, alig lehet őket megkülönböztetni az egymásra húzott ruhaneműktől, kaiapoktói vagy esernyőktől, az égbolt magasságos íve alatt. Szobám zsúfolásig telt dobozokkal, amelyekben katonás rendben sorakoznak egy általam sosem élt élet tanúvallomásai, enyhén meggyűrődött, fehér szegélyű papirosok, amelyekről a régi világ megannyi ódon holmija néz vissza rám.

Még több időre van szükségem, ennél is többre...

Mintha időtlen idők óta dolgoznék, s óvnám a világot az eltűnéstől. Sokak gúnyolódását kellett elviselnem hosszú éveken át; voltak, akik magamra hagytak, mások meg elsirattak, volt aki ütlegelt is. Rengeteget éheztem, keveset aludtam, s azt is csak akkor, ha már estem össze a kialvatlanságtól, ott vetettem magam hanyatt, ahol értem, hol egy árokban, vagy a gyér fényű lámpáktói homályosan megvilágított előhívó kamrácskában, ritkábban egy széken, miközben éppen kenyeret majszoltam, továbbá poros utakon, az aszfalton, kövek között vagy egy tehervagonban, amely üresen tért meg, miután farönköt vagy búzát szállítottak vele.

Napokat aludtam át, egy ismeretlen helységben ébredtem, a vagont berakó hordárok durva taszigálásaira, egy-egy közrendész alaposan meg is rekcumozott, mert azt gyanította, hogy tudatvesztéses csavargó vagyok és minden áron haza szeretett volna zsuppolni engem. Magyarázni kezdtem neki, hogy nekem muszáj fényképeznem, mert nincs egyetlen perc elvesztegetni való időm se, s mindaddig nem lehet szó hazatértemről, ameddig elhasználatlan film van a masinámban, miközben oly sok még az átmenteni való személy, helyszín és tárgy.

Véget nem érő álmomban úgy tűnt, sosem látott világot fényképezek, az ég földre telepített erődítményeit, félelmeket, vágyakat, eszményeket, egymást szerető embereket, gyászmenetek vonulását, özönlő távoli fényeket; álmodtam, hogy lefényképezem, milyen az, amikor semminek nincsen vége, a kezdeteket, a végtelen örömet, az újszülött sivalkodását, a mélységeket. Álmodtam, majd üvöltözve ébredtem, rettegve, hogy hamarabb elpusztulok, mintsem befejezném a művet, hogy nem lesz erőm lenyom ni a kioldó gombját, amikor leeresztenek a sírgödörbe, ezek a megismételhetetlen szépségek, ezek a kegyetlen tobzódások és vallatások, a füst, a fényárban úszó ablakok, az ünnepek mind-mind feledésbe merülnek, elvesznek, semmivé lesznek, szétrohadnak, kihunynak anélkül, hogy valaki is felidézhetné őket. Álmaim kitartóak voltak, akárcsak mély öntudatlanságom, amelybe a fáradtságtól beleszédültem.
Tegnapi álmomban egy ismeretlen városban jártam, keskeny, meredek, csatakos utcában, amelynek jobb oldalán nem túl magas kerítés meredezett, a kerítésen kiskapu, azon túl magas fák zöldje, bozontos koronájuk a szakadékba ájuló fatörzsek csúcsán ringatózott, s penészes, meredek kőlépcsők vezettek le a mélybe. Átvergődtem a lombokon, melyek csapóajtóként zárultak össze mögöttem, s egy elvadult kertben találtam magamat, ahol embernagyságúra nőtt csalánok farkasszájú virágai fehérlettek, miközben iszonyodva, kórusban üvöltöttek; tövükön, a földből tejszerű anyag szivárgott, buzgón levedzett, a keskeny ösvény pedig elaggott, fás torzsák között kígyózott.

Egyszer csak egy magas, fémből-üvegből épült fényképész műhelyben találtam magam, amely ódon volt, miként a világ vagy az emberiség, megomlott, az üvegmennyezet beszakadt, meteoritok Iyuggatták, rongyos és kormos, valamikor minden bizonnyal fekete függönyökkel, a padlót a tetőn át bevetődő égi lövedékek szaggatták fel, hamis, fordított sztalagmitokat teremtve, amikor is az évezredek során a víz nem épít, hanem pusztít, váj, morzsol, repeszt a laboratóriumi vegyszerekkel való kölcsönhatása révén.

Érzem, valaki figyel valahonnan, fájnak a kezeim és a vállaim, a környéket kémlelem, de a roppant műhely távoli sarkai árnyékba fúlnak, a függönyök nehézkesen lógnak, minden oly zSibbatag, mozdulatlanná dermedt, átható perzsszag terjeng. Tekintetét mereven rámszögezve magas, fehér hajú, szakállas férfi áll mellettem, egyik szeme kisebb a másiknál, enyhén bandzsít, mintha kevesebb fényt óhajtana szemrésein át beereszteni, hogy tisztábban láthasson. Rámutat egy kifakult vászonnal leterített pódiumon álló székre.

Rátelepszem, mintha trónon ülnék; úgy tűnik, az öreg túlontúl távol van tőlem, s megpillantom, amint lehajol, s a fején megigazítja a nyilvános parkokban olykor még látható, kerekes lábú állványra rögzített fényképező dobozokhoz illő fekete rongyot. Nyugalmat színlelek, nem mosolyg ok, tudom, hogy meg kell őriznem komolyságomat, mert az életem forog kockán, hisz annyi még a tennivalóm, s nem kockáztathatok meg az ünnepélyes feszültség pillanataiban egy illetlen mosolyt.

Roppant csönd telepszik ránk, a szívdobogásom is hallszik, fenyegető süvítést hallani és vakító fény ömlik szét a műhely sarkaiban. Minden, amit látok, csupa árnyék és csupa fény, lángra lobban a magnézium, mintha az egész világ tüzet fogott volna, fehér füst telepszik ránk, az öreg felegyenesedik, s mielőtt elnyelné a füst köde, felmutatja, győztesen lobogtatva a fekete klisét, és azt kiabálja, hogy "mozdulj már, te részeg disznó, ami vagy!", és akkor felébredek, szememet elönti a fény, vacogok a hidegtől a városra telepedő késő őszben, csoda szép reggelen.

A parkban egy padon háltam, megkíséreltem lefényképezni az éjszakát; az utcaseprők ébresztettek, seprűik hosszú nyelévei ütlegelve engem. Fejemet védtem és a masinámat, összegörnyedtem, kegyelemért esedezve.

Elbújtam egy fékező fülkéjében, s az első vonattal visszatértem városomba; minden filmem elfogyott, s több ezer képet kellett előhívnom.

Elkészítettem az előhíváshoz szükséges vegyszereket, meggyújtottam a vörös lámpát, s kapkodva, sietősen, hogy mihamarabb megtudjam, mi az, ami túlél bennünket evilágból, befűztem az első filmet a nagyítógépbe, majd a második, a harmadik következett. Éhes voltam, elgyötört, már koppant le a szemem, vacogtam a laborban, ahol évek óta nem raktam tüzet; a vegyszerek marta ruháim, amelyek az idő teltévei, no meg a tehervagonok cementporral, út porával lepett platójából kiálló szegektől elrongyolódtak, érdesek lettek. Ide-oda ráncigáltam a filmet a nagyító üvege alatt, és akkor megpillantottam rajta a liget egy szögletét, egy üres padot, egy vén gesztenyefa repedezett kérgét, majd a kaviccsal leszórt földön egy orsóforma árnyat; egy árnyékot, mely nem indult ki sehonnan, nem tartozott senkihez, semmihez, nem hevert el engedelmesen senki lába előtt, hanem önállóan, csúfondárosan feszített, semmivel sem törődve, az út közepén.

Kinagyítottam a képet, előkerestem a legnagyobb fotópapírt, amivel rendelkeztem, és rávetítetve kidolgoztam az árny felnagyított, lehető legélesebb képét. Rögzítőfürdőbe tettem, nagyítóval végigvizsgáltam, de képtelen voltam rájönni, honnan ered és mit ábrázol, netán egy filmhibának köszönhető, vagy az őszi naptól rézsútosan bevilágított gesztenyeág hozta létre.

Félretettem a papírt, egyre jobban kapkodva hívtam elő, majd akasztottam ki száradni a többi képet, s egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, valami olyasmivel állok szemben, ami sajnálatosan elkerülte a figyelmemet, amit illett volna ismern em, s akár az életem árán is le kell fényképeznem. Tudtam, hogy e fénykép híján bármely szándékom meddő marad, a világ pedig nem hagyja majd legyűrni magát, képtelen leszek megmenteni, visszavonhatatlanul és örökre elvész.

Visszatértem abba a hatalmas ligetbe, ahol legutóbbi képeim készültek. Egy folyó mentén terült el, egy városkában, amelynek neve egyáltalán nem mond semmit, s amely fölött hatalmas porfelhő lebegett, a gesztenyefák levelei fehéren fuldokoltak a portói, a gesztenyék faaggastyánok voltak, a kiterjedt ligetben ezernyi pad állt.

Keresni kezdtem azt a bizonyos fát, a padot, kíváncsi voltam, vajon a fa kérgén látható szív nőtt-e azóta valamit; a fehéren szikrázó kövek szétszóródtak-e az idő teltévei, de minden a maga helyén,
hegyi kőfejtők szállította márványsírkövekre emlékeztettek, elfedték a bogarak elhullott kitinpáncélját, a fészekből kiesett madárfiókák tetemét, az ellapított sörösdugókat, amikkel a gyerekek pitykéztek, eső áztatta cigarettacsikkeket, a vasárnapi kimenős bakák szorongatta lányok szétköpdöste tökmaghéjat, a kavicsok közti sovány talajba mélyedt cipősarkok nyomát, e sűrűn egymás mellett sorjázó mélyedéseket, kekszről lehántott sztaniolpapírt, egy felfordult rovartetemet, amit éppen egy veréb készült bekebelezni.

Ezek voltak az egyedüli ismertető jegyek, amelyek nyomán rálelhettem volna ama nyugalmas helyre, ahol az a hetyke orsószerűség, az az ártalmatlan árnyék hevert, a csodás árnyékok közül is az egyetlen, a legvégső dolog, ami fényképgyűjteményemből még hiányzott, amelynek nyomán, valaki sorjában és türelemmel, de szenvedéllyel újra teremtheti a világot, újra felépítve romjaiból, némi hamuból és agyagból, fényből, türelemmel, türelemmel, és sok szenvedéllyel.

Napokon át bolyongtam e néptelen ligetben, amelyet gyöngéden borzolgatott a szelíd őszi szél, mind görnyedtebben jártam, majd csúszva-mászva, tekintetemet a földre szegezve, fáradtan, kimerülten, rettenetesen elcsigázva, lassúdan, végtelen nagy türelemmel, fehér kavicsok, cigarettacsikkek, kibelezett magvak szőnyegén, a pad, a legvénebb fa fáradt és elgyötört szíve felé, ijedten és rettegve attól, hogy nem lesz elég erőm, utolér a vég, netán megadom magam, nyomom vész a vén gesztenyék között, a tengernyi fehér, rettegésben kisápadt falevél között.

Már csak egyetlen beteg, reményvesztett, elgyötört testű tekintet voltam, konok egy lény, akit egyedül már csak a látvány éltet, vonz, gyötör, ostoroz hideg esővel, elkeveri a röggel. És akkor, emberi erőtartalékaim végén, megpillantottam a szívet, a padot és az árnyékot, amelyre ráborultam, hogy egy végső erőfeszítéssel megóvjam a pusztulástól, ott kerestem a sötét földön, mit sem törődve az idővel, majd feltápászkodtam" beállítottam a késő őszi, sárgás, szétfolyó, remegő fényhez illő rekesznyílást, beállítottam az időt és lenyomtam a kioldót, amíg el nem használtam valamennyi nálam lévő, még érintetlen filmszalagot.

Aztán visszatértem városomba, sötét szobámba, előhívtam a fénymarta, teleírt filmeket, kinagyítottam a képeket, az árnyékot. A felvételek mind élesebbek, egyre jobbak lettek, ezekből lettek a legjobb fotóim, most már tudom, hogy elégedett lehetek, mert földi életem értelme beteljesedett, a világ ott lüktet felvételeim roppant felületein, és immár semmi sem veszhet el, minden újjáteremthető türelemmel és nagy-nagy szenvedéllyel, főként türelemmel, tudtam, hogy ennél szebbet senki sem alkotott, hogy nagy művész vagyok, hogy minden visszaszármaztatható a világnak, hogy ez a világ csak azért létezik, mert még idejében, egyszerűen sikerült megmentenem, s a fényes, egykor fehér papírlapokon ott van az egész titok, utolérhetetlen, tökéletes árnyékok, semmilyen fehérség nem kontúrozza őket, sehol egy fehér pont, amely felszabdalná, beszennyezné az árnyék mélységét, felismertem, mert mindig is tudtam, hogy ez az árnyék a...
VÉGSZÓ

Fordította: Cseke Gábor